Reggel volt. Pont ugyanolyan reggel, mint mindig. Vagy mégsem? Ez a reggel tényleg valamiben különbözött a többitől. Legalábbis Kurt Wagner számára. A vekker pontosan fél hetet mutatott és éktelenül elkezdett csipogni. A fiú álmosan felült és lenyomta. Rendes körülmények között ilyenkor felkelt volna, de ma nem. Semmi kedve nem volt hozzá, hogy kibújjon az ágyból. Rettenetesen érezte magát. Agyában újra végigpörgette az elmúlt nap eseményeit. Vadóc álma. A látomások. A levél. A találka. Mistique. Mistique! Nem értette. Miért? Miért? Hogy lehet, hogy ez a nő az anyja? Visszahanyatlott a párnára, és megpróbálta felfogni a dolgot. De nem ment. A gondolatok egymást kergették a fejében. Teljesen összezavarodott. De nem tudta felfogni. Ha tényleg ő az anyja, akkor miért hagyta magára? Miért nem kereste? Miért nem kellett neki? Miért nem mondta el? Oldalra fordult és fejét a párnába fúrta. Legszívesebben sírt , ordított, üvöltött volna. De nem tette. Hirtelen halk kopogást hallott az ajtón.
- Ki az? – kérdezte.
- Csak én vagyok. – hallatszott Vadóc hangja – bemehetek?
- Gyere – válaszolt Kurt, de nem volt biztos benne, hogy a lány hallotta őt.
Pár másodperccel később halkan kinyílt az ajtó és Vadóc belépett a szobába. Már fel volt öltözve, a szokásos fekete-zöld összeállítást viselte.
- Még nem keltél fel? – kérdezte, szinte szemrehányóan.
- Semmi kedvem. Pocsékul vagyok.
- Tényleg nem nézel ki valami jól. Mi a baj?
- Semmi – válaszolt a fiú.
- Nem úgy tűnik – mondta Vadóc – nekem elmondhatod.
- Tudod… - kezdte Kurt – a tegnapi nap…
Vadócra nézett. A lány tűnődve nézett vele farkasszemet. Tudta, ő is arra gondol. Az anyjukra. Ezt így fura volt végiggondolni. Testvérek. Na, jó, nem vér szerint, de akkor is…
- Tudom – válaszolt váratlanul a lány
- Mit?
- Hogy mit akartál mondani. Nekem is egész éjjel azon járt az eszem.  Ha nem akarsz, ma ne gyere suliba.
- Rendben vagyok – válaszolt Kurt – tudok menni. Különben is. Nem akarok lemaradni matekból.
A lány elmosolyodott. Ez szokatlan volt tőle. Aztán kiment a szobából. Kurt tűnődve nézett utána. Már tudta, mit tegyen.

Mire megérkeztek a gimi elé, még inkább elhatalmasodott rajta az elszántság.
- Kurt! – szólalt meg Scott – biztos, hogy jól vagy?
- Biztos – válaszolt Kurt, bár nem tűnt túl meggyőzőnek.
A szemüveges fiú összeráncolta a szemöldökét, de nem szólt semmit. Már megszokta, hogy Kurt ilyen. A folyosón a fiú elvált a többiektől és meghívta magát az igazgatóhoz. Még soha nem járt az irodában, de most sem a kíváncsiság vitte oda. Illetve, inkább egy másfajta kíváncsiság. Fura volt, de a Testvériség mutánsai sem lebzseltek az ajtó előtt. Kurt megállt, megigazította a ruháját, vett egy mély lélegzetet, majd halkan bekopogtatott.
- Tessék! – hallatszott Miss Darkholm hangja.
Kurt lenyomta a kilincset, kinyitotta az ajtót és belépett a szobába. Bent máris megpillantotta az asztalnál kényelmesen helyet foglaló igazgatónőt. Raven alaposan meglepődött, de ezt jól leplezte.
- Tehetek valamit Önért, Mr. Wagner? – kérdezte hűvös mosollyal.
- Hagyjuk ezt, anya – mondta halkan Kurt és kikapcsolta a holo-órát.
Most ott állt valódi alakjában, kéken és szőrösen. Raven rámosolygott, majd ő is felvette valódi alakját. Immár Mistique állt a helyén. Anya és fia. Kurt hátrált egy lépést, és nem tudta, mit tegyen, mit mondjon. Végül úgy érezte, mondania kell valamit.
- Anya – kezdte, de elakadt.
- Igen?
- Te… miért hagytál el engem?
Igen! Végre kimondta! Mistique-et szemmel láthatóan meglepte a kérdés, mert nem válaszolt. Közelebb lépett a fiúhoz és elkezdte vizsgálgatni. Ez jó néhány percig tartott, csak ezután válaszolt:
- Nem hagytalak el.
- Akkor miért nem éltem veled?
- Kurt. Erről nekem..  nehéz beszélni.
- Tudom. De tudnom kell. Ki vagyok valójában? Mi vagyok valójában?
- A fiam vagy. Velem éltél volna, ha nem veszítelek el. Ha nem esel bele a folyóba.
- Mi történt?
Mistique mesélt. Kurt elképedt, amikor meghallotta, hogy Magneto mit művelt vele. De nem szólt közbe, csak a harag és a gy?lölet forrt benne. De nem anyja iránt. Magneto iránt.
- Ennyi – fejezte be Mistique.
- De miért tette ezt? – kérdezte Kurt.
- Ki?
- Magneto.
- Nem tudom. Én elleneztem, de … nem tudtam megállítani. Sajnálom.
Kurt anyjára nézett. Eddig nem tudatosult benne, hogy ez a mutáns is olyan, mint mindegyik másik. Nem tudatosult benne, hogy lehetnek érzelmei. Csak most értette meg, hogy anyja szerette. Még ennyi idő után is. Odament hozzá és kezét végigsimította Mistique arcán. A nő felnézett és elcsodálkozott.
- Mit csinálsz? – kérdezte.
- Lehet, hogy gonosz vagy, de te vagy az anyám. És én szeretlek téged – válaszolt Kurt.
- Én is szeretlek, fiam.
- Most már mennem kell, mert elkésem – Kurt bekapcsolta az órát.
Mistique is visszaváltozott Raven-ná. Aztán kezét Kurt hajába dugta és ujjait végighúzta a fiú rakoncátlan tincsei között. Megigazította a fölsője gallérját és elmosolyodott.
- Legalább most rendesen nézel ki.
- Az biztos. Köszi anyu – vigyorodott el Kurt.
Az ajtóhoz ment és kinyitotta. Mielőtt kiment volna, még visszanézett. Mosolygott. Mistique is. Kurt vett egy nagy levegőt és elhagyta az irodát. Ideje volt, hogy elkezdje munkás hétköznapját. De tudta, hogy már nincs egyedül. Még akkor is, ha anyja gonosz, őt nem bántaná. Vidáman ügetett végig a folyosón, egyenesen a matekterem felé.

The End